Hajna és a számok

Mielőtt a feledés homályába veszne, leírok néhány fontos és egyáltalán nem fontos számadatot Hajna első heteiből. Kezdem talán a legeslegelejéről:

2014. november 29-én éjjel 1-kor született. A szülés kb. 5 óra lehetett, ebből az utolsó előtti fél óra autóban, az utolsó fél óra a Szent Imre kórházban. (Ennyit arról, hogy mindkét korábbi zárójelentésemben szerepel a fájásgyengeség a császármetszés indokaként.)

Hajna születési súlya 3400 gramm volt, hossza 55 cm, fejkörfogata 34 cm. A kórházból 4 naposan 3570 grammal hoztuk haza. (Ennek ellenére az élettani fogyás miatt a csecsemősök rögtön pótlást javasoltak, majd tápszerrecepttel akartak hazaengedni “a biztonság kedvéért”.)

A köldökcsonkja 6 naposan esett le. (Ez rekord a családban.)

3 hetes korában a Bethesda kórházban voltunk, miután elkapott minket is egy köhögős-lázas-tüdőgyulladásos járvány, amitől Hajnának bronchitise lett. (Már az is kiakasztó volt, mikor a féléves Marcival feküdtünk be, de ilyen pöttömmel kórházban lenni… Bár ezúttal álom körülmények voltak a szegedi klinikához képest. Ezúton is nagy-nagy köszönet az osztálynak!)

Születése óta minden héten lebetegszik legalább 1 fő. (Már nagyon unjuk, és nagyon ki vagyunk purcanva.)

5 hetesen 5 kilósra szopizta magát. (Szóval a viszontagságok ellenére kerek a világ.)

Reklámok

Marci ügyek 2 évhez közelítve

Csak gyorsan, távirati stílusban:

Az a bizonyos 8. fog egyelőre tényleg nem nőtt ki.

Viszont nőttek őrlők itt:

fogzas0811

Némi aggodalomra ad okot, hogy a felső, első metszőkön a rájuk fekvő ajakrész takarásában fehér foltok vannak. Azt hiszem, ideje megnézetni egy fogorvossal.

Más: Mintha barnulna a haja.

Megint más: Egy csomó szót használ, és legújabb felfedezése a “k” hang.

És a végére egy kis mozgás: Biztonsággal közlekedik a nem-gyerekbarát lépcsőnkön.

(Apropó “lépcsőNK”, ami ugye nem a mi lépcsőnk! Hamarosan ismét költözünk! Ez persze már nem csak Marci ügy.)

Ünnepek

Hogy azért ne varrjak minden elmaradást a freeblog nyakába, no meg az igazság kedvéért, le kell írnom, hogy néhány tartozásom a fényképezőgépünk (pontosabban a memóriakártyánk) kehessége miatt állt fenn, de most ezeket is rendezem. Voltak például ünnepeink, amikről nem tudtam fotót mutatni, jöjjenek most ezek…

Itt van például Marci 1. születésnapi tortája még szeptemberről. A nagy diétázás következtében már nem okozott gondot, hogy egy 1 éveseknek megfelelő, de nagyobbak számára is élvezhető tortát készítsek. (Spéci hozzávalók: rizstej, kukoricakeményítő, köles, agar-agar por, stb.)

És néhány portré az 1 éves Marciról:

Aztán jöttek az őszi ünnepek. Itt egy roppant egyszerű ajtódísz dísztökből, néhány papírdarabból, szalmaseprűvel:

És persze volt töklámpás is:

Ez pedig már a karácsonyi ajtódísz némi Waldorf-hatásra:

A gyapjúangyalkák közelebbről:

Aztán elmúlt a karácsony, és ha az ünnepekkor kellő ráhagyással vásároltuk be az alapanyagokat, akkor ilyenkor felmerül a kérdés: mi legyen a maradékkal? Nálunk dióból volt otthon túlkínálat, ezért úgy döntöttem, hogy az ünnepek során rögzült édességfüggőségemet az egyik kedvenc diós desszertemmel fogom csillapítani, amit még Csengével való várandósságom alatt ismertem meg egy fórumon. Előre is elnézést, a két szóból álló nevű sütinek csak az elejére és a végére nem emlékszem, azaz hogy macedón vagy makedón, és hogy kocka vagy szelet. A receptet mindenesetre közzéteszem, de már most szólok, hogy ne számítsatok semmi egészségesre!

Tehát a macedón vagy makedón kocka vagy szelet hozzávalói:

  • 1 dl víz (ha nagyon elkap minket a szenvedély, helyettesíthetjük pl. baracklével)
  • 35 dkg cukor
  • 50-60 dkg darált dió
  • 2 csomag vaníliás cukor
  • 20 dkg étcsokoládé

Elkészítése roppant egyszerű: a vizet a cukorral felforraljuk, majd összekeverjük a dióval és a vaníliás cukorral. Az így kapott masszát megfelezzük, és az egyik adaghoz 10 dkg olvasztott csokit adunk. A csokis részt szétterítjük egy fóliával kibélelt tepsiben, majd erre rákanalazzuk a sima diós részt, és ezt is elsimítjuk. A tetejét 10 dkg olvasztott csokival borítjuk. Hűtőbe rakva dermedni hagyjuk, és kész. Tálaláskor igen apró kockákra szeleteljük, no nem fukarságból, csak azért, mert nagyobb dózisban roppant émelyítő tud lenni, bonbon méretben viszont sokkolóan finom.

Már februárnál tartunk, ami nálunk Csengéről szól. Természetesen sikerült elkövetnem azt a hibát, hogy bevontam a nem kis igényekkel megáldott gyermekemet a tortakészítés tervező fázisába, és megkérdeztem, milyen ízű legyen a tortája, és legfőképp, hogyan nézzen ki… Ahogy tavaly kis híján terítékre került a komplett ökoszisztéma (egy szimpla katicás-méhecskés-virágos díszítésen felbuzdulva), úgy idén a nyakunkba szakadt az egész tündér birodalom, de végül sikerült megálljt parancsolni a folyamatnak, és kiegyezni egy darab tündérben és párszázezer virágban és pillangóban, no meg két emeletben. A megvalósításban segítségem volt egy remek tortakellék bolt, ahol kaptam mindenféle kiszúrókat és ami még jobb, természetes ételszínezéket! Aztán a neten levadásztam egy házi fondant receptet, amit gyorsan le is írok, hátha valakinek jól jön:

  • 900 g jól átszitált porcukor
  • 1 ek. zselatin
  • 1 ek. növényi zsiradék
  • 2 ek. méz
  • 6 ek. víz
  • (1 ek. = kb. 15 ml)

Elkészítése: Beáztatjuk a vízben a zselatint, közben kimérjük a mézet és a zsiradékot. (A legtöbb recept margarint ír, ami a mézzel együtt kissé elsárgítja a fondantot, ezért én inkább hófehér kókuszzsírt, valamint akácmézet használtam, így szép fehér maradt a bevonat.) Lassan elkezdjük melegíteni a zselatinos oldatot, és még mielőtt forrni kezdene, hozzáadjuk a mézet és a zsiradékot. Addig melegítjük, míg megolvadnak az összetevők, forralni nem szabad. Ha langyosra hűlt, elkezdjük hozzáadagolni a porcukrot, eleinte keverve, majd porcukros deszkán gyúrva. (Egyéb infó: Légmentesen becsomagolva, hűtőben sokáig eláll. Ilyenkor használat előtt átgyúrjuk. Hibalehetőségek: Ha nagyon ragad gyúrhatunk hozzá keményítőt. Ha törik, túl sok a cukor. Ha szakad, túl sok a zsiradék. Ha gumis, túl sok a zselatin.)

Ebből a nyújtható, formázható fondantból (illetve a tündér esetében marcipánból) szép komótosan, a céldátum előtt majdnem egy héttel elkezdtem elkészíteni a tortadíszeket. Itt figyelnek a hűtőben:

Aztán a nagy napra össze is állt a torta:

A virágok közelebbről:

A tündér közelebbről:

Márciusban még felköszöntöttük Apát, aki roppant pihentető módon egy szimpla gyümölcstortát kapott, és ezzel vége is egyelőre a családi ünnepek sorának.

A szintén márciusi nemzeti ünnepünket azonban nem hagyhatom ki, mert hát minket sem hagyott ki az egész Európát ledermesztő időjárási őrület… Miután kiástuk magunkat, és letakarítottuk az ajtóról a hóréteget, szemrevételeztük a kinti helyzetet. Ilyen volt a kert március idusán:

Frigó-tulipánok:

Hófúvás a ház mellett:

És ez a szegény rigó sem számított rá, hogy a fészek, amit az ablak alatti tujára épített, a fagyhalál elől fogja majd megvédeni:

(Itt egyébként éppen megrázta magát, de pár pillanattal előtte még a rigót is teljesen belepte a hó.)

Azóta (pontosabban úgy egy hete) kitört a koranyárias tavasz, a cserebogarak, ahogy előbújtak, úgy el is hullottak (tele van velük a falu, brrrr…), már el is virágoztak a krókuszok, és virítanak a cseresznyefák.

Ezzel most zárom is ezt a bejegyzést. A következő – terveim szerint – az eddig be nem mutatott horgolmányokról fog szólni. (Bocs, fiúk, ez sem a ti körötök lesz.:D)

A mozgásfejlődés segítése

A baba fejlődésének rendkívül fontos része a mozgásfejlődés, nem pusztán az egyes mozdulatok kivitelezése miatt, hanem azért is, mert ezeknek a mozdulatoknak a megfelelő időben történő elsajátítása komoly hatással van bizonyos agyi funkciók kialakulásában. Azt, hogy az egyes fázisoknak mikor és milyen sorrendben kell megtörténniük, A mozgás fejlődése című részben olvashatod el részletesen, ezért itt ezt csak vázlatosan írom le. Az egyes mozgásformák kialakulásának helyes sorrendje tehát a következő:

  • átfordulás (4-6. hónap)
  • kúszás (6-8. hónap)
  • mászás (8-10. hónap)
  • ülés (8-10. hónap)
  • állás (9-11. hónap)
  • járás (10-12. hónap)

Fontos tudni, hogy a mozgásfejlődés lépései elég tág időhatárok között mozognak, és nem ritka, hogy a szülők kisebb késéseket vagy sorrendbeli eltéréseket tapasztalnak. Ezek többnyire nem jelentenek kóros elváltozást, ezért nem feltétlenül igényelnek szakszerű beavatkozást, de a szülői támogatásra, ösztönzésre azért szükség lehet. Ebben a cikkben olyan gyakorlatokat olvashatsz, melyek segítségével Te magad is motiválhatod gyermekedet az egyes mozgások felfedezésére, kivitelezésére. De szeretném hangsúlyozni, hogy ezeket kifejezetten olyan babák számára ajánlom, akiknek megfelelő a fejlődése, vagy akiknél csak egészen apró lemaradások, illetve egyes mozgásformák felcserélődése fedezhető fel. Komolyabb késések, elmaradások, rendellenességek esetében feltétlenül keress fel egy megfelelő szakembert!

Hogyan segíthetjük az egyes mozgásformák megjelenését otthon?

Általános szabályok:

1. A különböző mozgásformák elsajátítása nem öncélú dolog. Nem pusztán magáról a mozgásról van szó, hiszen ebben a korban minden mozgásfejlődési lépcsőfok kölcsönös viszonyban van az agy érési folyamataival. (Pl. a mászás közben kivitelezett alternáló mozgás a két agyfélteke szinkronizációjában játszik fontos szerepet, míg az ülés – az így végezhető kétkezes játékkal – a szem-kéz koordináció fejlődésére van jótékony hatással.) A mozgásfejlődés egyes fázisainak kimaradása, megkésett vagy hibás elsajátítása tehát magán a mozgáson túlmutatva a későbbi teljesítményekben, többek között tanulási zavarokban, részképesség-zavarokban, diszlexiában, diszgráfiában, diszkalkúliában, stb. mutatkozhat meg.

2. Minden mozgásfejlődési fázisnak megvan a maga ún. szenzitív vagy kritikus időszaka, amikor a legkönnyebben és a leghatékonyabban el lehet sajátítani. Fontos tehát, hogy az adott mozgás egy bizonyos életkorig megjelenjen.

3. Azonban nem szabad siettetni sem a mozgásfejlődés egyes lépéseit, kellő időt kell hagyni azok elsajátítására és gyakorlására.

4. Nem jó, ha egy-egy lépcsőfok kimarad, vagy egy-egy fázis felcserélődik.

5. Megfelelő környezetben egy egészséges baba magától, különösebb ösztönzés nélkül is elsajátítja a fiziológiai mozgásokat. A szülő felelőssége az, hogy ezt a környezetet kialakítsa. Néhány tanács ehhez:

2-3 hónapos korától legyen a baba minél többet biztonságos, kemény felületű, szabad mozgásteret biztosító, tág térben. Erre legalkalmasabb eleinte a padlón elhelyezett játszószőnyeg vagy takaró, majd később a szivacsszőnyeg vagy szivacs-puzzle, közismertebb nevén a „habtapi”.

Érdemes kerülni a járóka használatát, mivel ebben nincs elég helye a babának a forgolódás, kúszás, mászás gyakorlására, és idő előtti felülésre, felállásra készteti. Ehelyett célszerűbb lekeríteni a szobában egy nagyobb, biztonságosan kialakított részt, vagy ha az egész szoba alkalmas a gyermek számára, felhelyezni egy ajtórácsot.

Bármilyen népszerűek is, mellőzni kell azokat az eszközöket, melyek hibás mozgásforma és testtartás elsajátítására késztetik a csecsemőt. Ilyenek pl. a bébikomp vagy a nem megfelelő kialakítású babahinták, illetve minden olyan termék, amely silány minőségű, vagy nem megfelelő időben ill. módon alkalmazzák, és ezáltal többet árt, mint használ.

6. Ahhoz, hogy az otthoni gyakorlás eredményes legyen, be kell tartani néhány alapelvet:

  • A gyakorlás legyen mindig játék, ne feladat! (Kísérhetjük énekkel, mondókával is.) Éppen ezért fel se merüljön a jutalmazás-büntetés kérdése!
  • A gyakorlatokat csak rövid ideig végezzük (max. 10-15 percig), de rendszeresen (naponta)!
  • Csak akkor gyakoroljunk, ha arra a baba készen áll, tehát ne erőltessünk rá semmit, főleg ha beteg, fáradt, álmos vagy éhes!
  • Legyünk tudatosak és célratörők! Egyszerre csak egy mozgásformával foglalkozzunk, és ne váltogassuk a gyakorlatokat össze-vissza!
  • Ha egy mozgásfejlődési fázis előbb jelenik meg, mint az azt megelőző, próbáljunk olyan helyzetet teremteni, hogy kevesebb lehetősége legyen a babának azt gyakorolni, és vezessük rá a kimaradt fázisra!
  • Ha egy mozgásfejlődési fázis hibásan jelenik meg, lépjünk vissza az előző mozgás gyakorlásához, és figyeljük meg, hogy azt helyesen végzi-e a baba! Sokszor a korábbi mozgásforma helyreállításával már megalapozható a következő mozgás helyes kivitelezése.

7. Ha súlyos problémába ütközünk, vagy az otthoni torna és játék eredménytelen, keressünk fel egy szakembert! (Ezt elhúzódó, problémás szülés vagy komplikációk esetén megelőzés gyanánt minél előbb, még a problémák megjelenése előtt, tegyük meg!)

És akkor következzenek a gyakorlatok!

Az átfordulás segítése

Előkészítés: Már 2 hónapos kortól tegyük naponta többször pár percre hasra az ébren lévő babát, hogy erősödjön a hát és a nyak izomzata! 3 hónapos kortól legyen egyre többet hason a baba! Ekkor már érdemes nappal leköltöztetni a földre egy plédre vagy játszószőnyegre. Ez kellőképpen kemény és biztonságos felület a támaszkodás és a forgolódás megkezdéséhez. A hát- és nyakizmokat úgy is erősíthetjük, ha ráhasaltatjuk a babát egy nagy labdára (ha van otthon ülőlabda vagy fitness labda), és a csípőjénél fogva lassan előre-hátra görgetjük. Ahogy gördül a labda, úgy csökken az a alátámasztás, és a babának egyre több erőt kell kifejtenie saját feje megtartásához. (A gyakorlat csak akkor hatásos, ha a baba már önállóan emeli a fejét, és nem simul rá tehetetlenül a labdára.) Szintén a nyakizom erősítését szolgálja, ha a babát kezénél fogva hanyattfekvésből lassan felhúzzuk ülésbe, majd lassan visszaengedjük. A gyakorlatot egymás után max. 3-5x ismételjük meg!

Csalogatás: A mozgásfázisok jelentős része a fejtől indul el, ezért érdemes először mindig a fej elmozdulását ösztönözni. Mutassunk fel a babának egy játékot, csörgőt, majd vigyük lassan oldalirányba, hogy a tekintetével követve elforgassa a fejét! Ahogy utána is nyúl, követni fogja a mozdulatot a váll és a karok, majd a törzs, végül a lábak.

Lábingáztatás: Az átfordulás egyik fontos tényezője a törzs, ezen belül is leginkább a csípő mozgékonysága. Segíthet a forgás előkészítésében, ha a babát hanyatt fektetve, a két lábát jobbra-balra ingaszerűen mozgatva forgatjuk a csípőjét (mondókára vagy énekre). A gyakorlatot később már úgy is végezhetjük, hogy csak az egyik lábát fogjuk, a másikat pedig a baba maga viszi utána.

Passzív forgatás: A 2-3 hónapos babák nagyon szokták élvezni, ha eleinte óvatosan, később már nagyobb lendülettel hengergetik őket. Ez jó alkalom arra is, hogy megbarátkozzanak az átfordulás élményével.

Aktív forgatás: Fektessük a babát egy plédre, majd lassan emeljük meg a szélét, mintha le akarnánk róla gurítani a gyerkőcöt! Eleinte csak oldalra fordulásig végezzük a gyakorlatot, majd később döntsük tovább egy olyan szögig, amikor már magától be tudja fejezni az átfordulást! Idővel egyre korábban hagyjuk félbe a fordítást, hogy minél nagyobb részét a babának magának kelljen elvégeznie! Először majd segíteni kell neki, hogy ne akadjon meg a saját kezében (pl. simítsuk a karját a talajra a feje mellé), de ahogy ügyesedik, már önállóan is meg tudja oldani ezt a problémát.

A kúszás segítése

Előkészítés: A kúszáshoz elsősorban a felsőtest izmait kell megerősíteni, amely jó esetben már az átfordulás előtt megkezdődik (lásd: átfordulás). A konkrét mozdulat előkészítése a nyúlással történik. Fektessük a babát hasra, és tegyünk elé egy számára vonzó játékot!

Tornáztatás: A szabályos kúszás ellentétes kéz-lábmozdulatokkal történik. Ha erre nem érezne rá magától a baba, tornáztathatjuk. Fektessük hanyatt, és karját-lábát mozgatva énekeljünk, mondókázzunk neki! Ez azért is hasznos, mert ha netán kimaradna a kúszás, a tornamozdulatokkal valamennyire pótolni lehet az ellentétes végtagmozgások agyra gyakorolt hatását.

Csalogatás: A kúszás előhívására szintén alkalmas a tárgyakkal való csalogatás. Helyezzünk a baba elé egy játékot úgy, hogy ne érje el! Ha ezt már könnyen megszerzi, lehet fokozni a dolgot azzal, hogy madzagot kötünk a játékra, és mindig egy kicsit odébb húzzuk. Ennél a megoldásnál ügyeljünk arra, hogy időről-időre mégis elérje a tárgyat, nehogy elkeseredjen és feladja!

Lábtámasz: Ha nehézséget jelent a kitett tárgyak megszerzése, támasszuk meg a baba talpát a tenyerünkkel, hogy eleinte onnan tudja eltolni magát a játék irányába!

Felfedezés: A baba töltse a lehető legtöbb időt a talajon! Helyezzünk köré néhány érdekes játékot, melyek arra ösztönzik, hogy megszerezze őket. Az ingergazdag környezet fokozza felfedezőkedvét, és motiválja az elindulást.

Lejtő: Ha van rá mód, alakítsunk ki lejtős felületet, amin lefelé még eredményesebb lehet a kúszás gyakorlása! Miután ezt úgyis csak felügyelet mellett szabad végezni, bármi megfelel a célra, megemelt asztal, vasalódeszka, pad, stb.

Akadálymentes környezet: A kúszás gyakorlásához nagy tér kell. Lehetőleg távolítsunk el a baba közeléből minden olyan dolgot, amiben megkapaszkodva idő előtt felülne, felállna!

A mászás segítése

Előkészítés: A mászás előkészítése tulajdonképpen a helyes kúszás elsajátítása. Ezen kívül szükséges a végtagok és főleg a felsőtest megerősödése. Ezt a célt szolgálja az, amikor a baba négykézláb rugózik és hintázik. Ha úgy érezzük, hogy az izomerő gyengesége miatt nem indul be a mászás, talicskázhatunk úgy, hogy a baba elé teszünk egy játékot, megfogjuk a csípőjét vagy a combját, és így segítünk neki elindulni a cél felé. A mászáshoz megfelelő egyensúlyozásra is szükség van. Ennek fejlesztésére szintén alkalmas a nagy labdán való hasaltatás (persze a babát közben végig fogva).

Gördeszka: A mászás legfontosabb eleme az ellentétes kéz-lábmunka. Ha a babát az akadályozza a mászásban, hogy még nem bírja el saját testsúlyát, gyakorolhatjuk az alternáló mozgásokat úgy is, hogy ráfektetjük a gördeszkára, amin tudja magát hajtani. Mivel a legtöbb családban nincs gördeszka, helyettesíthetjük azt a baba hasa-mellkasa alatt átvetett hordozókendővel vagy lepedővel.

Az ülés segítése

Előkészítés: Az ülés feltétele a törzsizmok megerősödése és az egyensúlyérzék fejlődése. (Ezeket lásd: az átfordulás előkészítése.) Bár a legtöbb baba féléves kora előtt még nem tud ülni, 4 hónaposan már elkezdhetjük – éber állapotban – félig ülő helyzetben utaztatni a babakocsiban, és ha hajlandóságot mutat rá, rövid időre kitámaszthatjuk szintén félig ülő helyzetben nézelődni. Teljesen felültetni azonban addig nem szabad, amíg ezt ő maga nem kezdeményezi, mert az izmok megfelelő támasztóereje nélkül a gerincen kóros elváltozások jöhetnek létre (pl. gerincferdülés).

Kétkezes játék: Az ülés egyik lényege a két kéz felszabadulása, ezáltal pedig a szem-kéz koordináció fejlődésének megindulása, ezért fontos, hogy a baba elég ideig üljön. Ezt legjobban izgalmas, figyelemfelkeltő, szórakoztató kétkezes játékokkal érhetjük el.

Ülés nagy labdán: Az ülés biztonságát fokozza, ha nagy labdára ültetjük a babát, a csípőjénél megfogjuk, és így rugóztatjuk, döntögetjük, vagy görgetjük előre-hátra. A feladat még élvezetesebb, ha éneklés, mondókázás kíséri.

Az állás segítése

Előkészítés: A baba már 5-6 hónaposan képes kitolni magát, ha a hóna alatt megtartva a térdünkre állítjuk, ennek ellenére ne akarjuk állítani, amíg ezt ő maga nem kezdeményezi. A törzs és a láb izmai az előző fejlődési fázisok során fokozatosan teszik képessé a babát a felegyenesedésre. Ha ez mégsem elég, tornával, rugózással segíthetünk.

Kapaszkodók: Ha a baba már megfelelően elsajátította a mászást és rendszeresen játszik ülve, visszacsempészhetjük a környezetébe azokat a tárgyakat, amelyekben megkapaszkodva állásba tudja húzni magát.

Csalogatás: Ahogy az az eddigiekben is nagyon motiváló volt, úgy most is beválhat a kedvenc játékkal való csalogatás. Tegyük jól láthatóan a kisasztalra, és idővel szinte biztosan fel fog kapaszkodni, hogy elérje.

A járás segítése

Előkészítés: Nem sokkal a felállás után a legtöbb baba elkezdi a bútorokba kapaszkodva emelgetni a lábait. Ahhoz, hogy állásból elinduljon, a kellő izomerő mellett megfelelő koordinációs készségre is szüksége van. Ezeket a már korábban leírt módokon gyakorolhatjuk.

Táncolás: A járás egyik fontos eleme a testsúly váltakozó, ritmusos áthelyezése az egyik, majd a másik lábra. Erre a legélvezetesebben „táncolással” vezethetjük rá a babát. Álljunk mögé, fogjuk meg a kezét (akár finoman érintkezhetünk is vele, hogy érezze a mozgásunkat), és éneklés közben dülöngéljünk jobbra-balra! A papák számára is mókás játék lehet, ha a baba rááll a lábára, és így együtt dülöngélnek-lépegetnek.

Vezetés: Az anyák általában ösztönösen alkalmazzák ezt a módszert, amikor a baba kezét fogva sétáltatják. Ha ennél biztosabb tartásra van szüksége a babának, fogjuk meg a csípőjét, és így lépegessünk vele. Attól azonban óvva inteném a szülőket, hogy idejekorán kezdjék vezetni a babákat, mert így a járáshoz még gyenge izomzatban könnyen kárt tehetünk.

Mikor kell szakemberhez fordulni?

Ahogy írtam, az otthoni gyakorlás csak az alapvetően normális fejlődésmenetű babáknál lehet eredményes, súlyosabb problémák esetén azonban szakemberhez kell fordulni. Mi az, amire a szülőknek figyelniük kell?

Az 1 hónapos babák ugyan tehetetlenek, de van egy bizonyos fokú tartásuk, és belesimulnak az őket tartó személy karjába. Problémát jelez, ha testüket állandóan és túlzottan megfeszítik, vagy éppen ellenkezőleg, nincs tartásuk, izmaik petyhüdt, tónustalan.

A 2 hónapos babák elkezdik hason fekvésben emelni, illetve átfordítani a fejüket. Problémát jelez, ha erre nem tesznek kísérletet, vagy csak egy irányba tudják elfordítani. Szintén szakember segítségére van szükség bármilyen egyéb „féloldalasság” esetén, pl. ha a baba az egyik oldalon található végtagjait kevesebbet vagy nem mozgatja, illetve ha a fejét ferdén tartja, vagy bármelyik más testrészén kényszertartás észlelhető.

A 3-4 hónapos babák már ügyesen emelik magukat hason fekvésben, lábuk elnyúlik, és ha ülésbe húzzuk őket, megtartják a fejüket. Problémát jelez, ha hasalás közben még mindig hiányzik a fejemelés, a lábak pedig felhúzottak, illetve ha ültetés közben hátraesik a fej, vagy megtartott, de ferde.

Az 5 hónapos babák már biztosan fel tudnak támaszkodni hasalásból. Problémát jelez, ha eközben nem nyitják ki a tenyerüket, illetve ha szinte állandóan ökölbe szorul a kezük, valamint nem kezdik megfogni a tárgyakat. Szintén szakember segítségére van szükség, ha a baba egyik vagy mindkét oldali végtagját hanyagolja.

A 6 hónapos babák megkezdik a helyváltoztató mozgások valamelyikét. Innentől kezdve egyre nagyobb a különbség fedezhető fel a gyerekek fejlődésében. Problémát jelez, ha a baba a 6. hónap végéig egyik irányban sem kezd el forogni, ha a 8. hónapban nem kúszik, és 18 hónapos koráig nem indul el.

Kihez fordulhatunk?

Ha bármilyen probléma adódik, kézenfekvő, hogy először a gyermekorvost és a védőnőt keressük fel. Tudnunk kell azonban, hogy bár az orvos képes felismerni vagy kizárni számos, elsősorban egészségügyi jellegű problémát, valamint be tudja utalni a gyermeket különböző szakrendelésekre, a fejlődéslélektani kérdésekben nem kompetens. Ezért ha kifejezetten mozgásfejlődésbeli problémája van a babának, feltétlenül keressünk fel egy (vagy több) olyan szakembert, aki képes felmérni a képességprofilját, és el tudja indítani a célirányos fejlesztést.

Kik ezek a szakemberek?

  • gyógypedagógusok
  • gyógytornászok
  • konduktorok

Hol találhatók meg?

  • korai fejlesztő központokban
  • mozgásfejlesztéssel foglalkozó alapítványoknál
  • képességfejlesztő játszóházakban és központokban

Néhány név – a teljesség igénye nélkül:

  • (Budapesti) Korai Fejlesztő Központ
  • Dévény Anna Alapítvány (DSGM)
  • Gézengúz Alapítvány
  • Gekko Képességfejlesztő Játszóházak
  • Fejlesztőház
  • Mazsola Játszóház
  • Mikkamakka Alapítvány
  • Tunyogi Korai Fejlesztő Központ

(Megjegyzés: a bejegyzés dátuma nem azonos a cikk megírásának időpontjával)

Mi lesz a nyolcadikkal?

Ez most amolyan babanaplós bejegyzés lesz. Marci fogairól. Csak ennyi. Bocs.

Már biztosan írtam valamikor, hogy Csenge sem volt az a gyors fognövesztő, nem is bántam, mert így a harapás-tesztelős időszak jócskán megelőzte az első fogak megjelenését, ami szoptatás szempontjából sokkal-sokkal komfortosabb, mint a piercing-lyukasztós verzió.

Szóval a fogzást Marci sem sieti el, ráadásul nála feltehetően közrejátszik a hasadék miatti elmaradás is. A sebésze tanácsára felkészültem mindenre – már, ami a fogakat illeti, és igyekszem nem türelmetlenkedni. Szerencsére az evést nem zavarta eddig sem, és külcsín szempontjából sincsen semmi komoly probléma.

Hosszas várakozás után 2012 nyarán előbújt az első 4 fog, plusz megjelent még valami a hasadék oldali 2. felső metszőfog helyén, amiről sokáig azt gondoltuk, hogy az lesz az 5. fog, aztán nem lett. Tulajdonképpen még mindig azt gondoljuk, hogy fog lesz belőle, de hogy mikor és milyen, az egyelőre rejtély. Azóta azért Marci növesztett még 3 fogat, így majdnem teljes a metszőfogak sora. Aztán majd kiderül, hogy abból a kérdéses dudorból lesz-e nyolcadik.

Annyi mindenről kéne írni…

…hiszen Marci elmúlt egy éves, Csenge ovis lett, és lassan elmúlik felettünk egy újabb ősz. Én meg élvezem a számítógép nélküli létet, ami részben kényszerűségből adódik, mert ritkán tudok zavartalanul géphez ülni, részben viszont tudatos döntés, és mi tagadás, jólesik…

De azért nem maradhat el az őszi naplóírás.

Kezdem talán Marcival, aki szeptemberben egy éves lett. Mindent tud, amit egy böcsületes egyévesnek tudnia kell, szalad, minden elérhető magaslatot meghódít, bizonyos szavakat már tudatosan és helyesen használ. Az utóbbi hetekben pedig egy eddig számunkra viszonylag ismeretlen karakter kezdett el kibontakozni. Nem mondom, Csenge sem egy egyszerű eset, de Marci maga lett a megtestesült akarat. Ahogy ráébredt, hogy minden, amit tesz, hatással van a környezetére, egyre erőteljesebben kezdte kifejezni, hogy milyen irányban is képzeli el ezt a hatást. Még szavak nélkül is nagyon határozottan képes tudtunkra adni, mi a gondja, mit szeretne, és ha valami nem úgy történik, ahogy elképzelte, akkor kitör a botrány. Teljesen új látvány számunkra például az “eldobom magamat” akció, valamint újabban a toporzékolás. (Ez alapján már egészen biztos vagyok benne, hogy utóbbi egy ösztönös viselkedési forma, ami valószínűleg a Margot Sunderland könyvében leírt, stresszhelyzetre adott “támadj vagy menekülj” válaszhoz köthető. Itt pár mondat erejéig kitérnék a hisztire. Sok helyen hallhattátok tőlem azt, ha valaki egyévesek vagy annál kisebb babák esetében hisztiről beszélt, hogy ácsi, ennyi idősen nem hisztiznek a gyerekek. Ezt most sem gondolom másképp, legalábbis azzal a hisztivel kapcsolatban, amit általában hiszti alatt szoktunk érteni. Úgynevezett distressz roham azonban már ilyenkor is elfoghatja a kicsiket, amit a szülők nagyon gyakran összekevernek a nagyobbak hisztijével, és így manipulációként, zsarnokoskodásként élik meg, és ennek megfelelően próbálnak reagálni rá. Ekkora gyerekek azonban még képtelenek ilyen bonyolult agyi tevékenységre, szóval amikor azt gondoljuk, hogy hisztiznek, akkor konyhanyelven kiborulnak, elborítja az agyukat mindenféle stresszhormon, és nem tudnak magukkal mit kezdeni, ahogy nem tudnak maguktól megnyugodni sem. Szóval, ha ezt látjuk, akkor ne a hisztiről megszokott elképzeléseink szerint cselekedjünk, hanem minél előbb próbáljuk kihozni a picit ebből az állapotból, nyugtassuk meg, és távolítsuk el attól a dologtól, ami kiváltotta a kiakadást! No de ennyit a gyermeklélektanról.) Visszatérve Marcira, aki mit tagadjuk, rém raplis tud lenni mostanában, tisztára kalandos, hogy milyen legényke fog kinőni belőle. Azt eddig is tudtuk, hogy más, mint Csenge, miért is lenne ugyanolyan, de érdeklődve várom, hogy milyen kihívásokkal fogjuk szembe találni magunkat. Az én elvarázsolt nagylányom után azt gondoltam, hogy nem nagyon érhet meglepetés, de azért a küzdelmek ellenére mégis olyan kiváltságos szülőknek mondhatjuk magunkat, akiknek pl. soha nem kellett még őrjöngő gyerekkel és vörös fejjel kimenekülniük egy boltból. Eddig. Lehet, hogy Marcival majd ebbe is belekóstolhatunk?… De mielőtt úgy tűnne, hogy panaszkodom, muszáj eloszlatnom az aggodalmakat, egyelőre bírjuk a strapát, időnként muris is a dolog, és érdeklődve követem figyelemmel, hogy miként formálódik babából kisgyerekké ez a mi Mártonunk.

Apropó, Márton! Tegnap volt Márton napja. Boldog névnapot, Marci! Tavaly – már nem is tudom, miért – csak Csenge és Apa mentek el Szentendrére, a Skanzenbe, de idén már mind a négyen felkerekedtünk, és egy igazán jó kis családi napot töltöttünk ott. Azt hiszem, ebből hagyományt fogunk csinálni.

És még egy gondolat Marcihoz. Talán már említettem, hogy a kezdeti nagyon durva tünetek ellenére nyárra teljesen megszűnt az ekcémája. Sajnos kb. két hete ismét előjött, szerencsére csak a pofija pöttyös egy picit. Többen is figyelmeztettek arra, hogy az ekcéma ilyen szezonális nyűg, de reméltem, hogy végleg elfelejthetjük. No sebaj, túléljük. Kenegetem – többek között azzal a házi készítésű krémmel, amit Emesétől kaptunk, meg óvatoskodom a tejjel, de ezúttal már nem fogom magam diétával kínozni, mert a jelek szerint a mi esetünkben nincs túl sok hatása…

És akkor jöjjön Csenge. Aki ovis. Huhh, nagylevegő… Elég vegyesek az érzéseim, ahogy neki is. Egyrészt büszke vagyok arra, hogy könnyek nélkül ment a beszoktatás. Azt hiszem, beért az a sokminden, amit eddig csináltunk, ahogy Csengét neveltük, ahogy elhalasztottuk az ovikezdést, ahogy megérkeztünk ide. És Csenge megszerette az ovit, örömmel tanulta az új szabályokat, élvezte, hogy gyerekek között van, aztán, hogy délután ismét visszatérhet hozzánk. Aztán történt egy csúnya eset. Három-négy nagyfiú összeállt, és megverte. Egy anyának mindig rossz ilyet hallani, de fel voltam rá készülve, gyerekközösségben szinte elkerülhetetlen a verekedés. Arra viszont nem voltam felkészülve, hogy több nagyfiú (a vegyes csoport 6 évesei) fog majd nekiesni egy picilánynak, ütik, fojtogatják, ráadásként azt mondják neki, hogy nem mehet oda az óvónénihez. Ahogy arra sem számítottam, hogy mindezt Csengétől fogom megtudni, és nem az óvónőtől, aki úgy adta át nekünk a gyereket (mint mindig), hogy “nem volt semmi, jól elvannak”. Egy olyan eset után, amitől Csenge annyira megijedt, hogy nem mert oviba menni, és azóta is fél ezektől a fiúktól. Mivel nem az óvónőtől tudtam meg a dolgot, először azt hittem, nem is tudott róla, aztán kiderült, hogy tudott róla. Akkor? Másnap reggel beszéltem az óvónővel. Sajnos éppen a másik volt bent, így ő nem tudott az esetről. De miután éppen aznap reggel egy másik anyuka is panaszkodott neki, azzal vitte be a gyerekeket, hogy akkor most leül a csoporttal, és megbeszélik a dolgokat. Este kérdeztem Csengét, hogy mire jutottak, de állítása szerint, ez a beszélgetés végül nem történt meg… Részemről itt omlott össze végleg a bizalom.

Aztán jöttek egymás után az olyan apróságok, amikből sok kicsi sokra megy. Hogy mennyire nincs lehetőség a kreativitás kibontakoztatására, pl. mikor az öltözőszekrények fölött 30 tök egyforma festett almafa fogadott egyik reggel. Helyesebben csak 29, mert Csenge másképp gondolta a fa lombját megfesteni, mint ahogy “kellett volna”. Aztán, hogy kb. már a második hétre megkapta (egy másik kislánnyal együtt) azt a bélyeget, hogy lassú. Azért, mert soha nem neveltük úgy, hogy parancsszóra ugorjon, és mert nem az a típus, aki mint egy gombnyomásra megcsinál mindent, amiről nem tudja, mi az értelme, és mert teszem azt számára nem addig tart a kézmosás, ameddig lejár az óvónő által erre szánt idő, hanem addig, amíg tisztának nem érzi a kezét. Először nem is értettem, mit értenek lassú alatt, aztán mikor megkérdeztük, azt mondták, hogy “hát olyan elvarázsolt”. Ja hát ha ez baj… És persze ha már így van, akkor nevezzük inkább lassúnak, mert az elvarázsoltság az a mi pedagógiai kultúránkban egy értelmezhetetlen, megfoghatatlan kategória. És mondjuk ezt a szülőnek is, a gyereknek is, a többi gyereknek is.

Történt mindez még szeptemberben… Szóval viszonylag hamar elkezdett bennem munkálni, hogy nem szeretném, hogy a lányom itt töltse a kisgyermekkora zömét.

Aztán jött az október, amikor Csenge egész hónapban hiányzott, mert valahogy mindig addigra lázasodott be megint, amikor újra ment volna oviba… Hm…

A hónap végére én már biztos voltam benne, hogy váltani kell, az óvodáról keringő rémhírek pedig csak megerősítették ezt bennem. A beszoktatáskor és a reggeli/délutáni jövés-menéskor magam is azt éreztem, hogy itt valami nem kerek… a pedagógusok kiégett arca, a szeretet nélküli légkör, a félfüllel elcsípett kíméletlen szavak… Azon gondolkoztam, hogy mi folyhat itt, ha a szülők éppen nem látják? A többi szülőtől aztán megkaptam a választ: sok itteni óvónőtől bizony nem idegen a megszégyenítés, a gyerek megrázása, egy-két pofon. (Ha valakinél nem verné ki automatikusan a biztosítékot a dolog, íme a közoktatási törvény: “10 § (2) A gyermek, illetve a tanuló személyiségét, emberi méltóságát és jogait tiszteletben kell tartani, és védelmet kell számára biztosítani fizikai és lelki erőszakkal szemben. A gyermek és a tanuló nem vethető alá testi fenyítésnek, kínzásnak, kegyetlen, embertelen megalázó büntetésnek vagy bánásmódnak.”)

Sikerült Apával is megvitatni a dolgot, így felkerestük a helyi Waldorf óvodát. Ezekben a napokban zajlik az ismerkedés. Már ez is egészen másképp történik… De erről még biztosan fogok külön is írni.

És hogy ne csak lehangolót írjak (illetve a Waldorf ovi már nem az, az nagyon jó!!!), jöjjön néhány Csenge-gyöngyszem azok közül, amiket nem felejtettem el felírni:

Nyáron az idős, pocakos szembe-szomszéd bácsi topless rendezte a kertet. Csenge elkezdett kuncogni, hogy pucér a bácsi, majd megjegyezte, hogy biztosan azért, mert akkora a pocakja, hogy nem fér rá a pólója.

Már régebben történt, hogy Hugi (az egyik nagynéni) járt Londonban, és utána átjött hozzánk a vásárfiával, meg elmesélni, hol járt. Így már Csenge is tudta, hogy Hugi “Londomban” volt. Aztán mikor mi említettük a beszélgetés közben Londont, Csenge kikelt magából, hogy “az nem a te Londod, hanem a Hugi Londja!”

Egy kis mese: “A panda nem bánt, hanem aranyos. Ha odamegyünk a ketrecéhez, adok neki enni, és a karomba veszem a kisbabáját, és így elringatom (mutatja). De nekem nincs tejem, nem tudom azzal elaltatni, hanem az énekemmel altatom el.”

A WC-ről kikiabálva: “Nem jött pisi, mert nem nyitotta ki a kaki az ajtót neki.”

Egyik alkalommal, mikor nálunk aludt Ági nagyi, Csenge elkezdte a szokásos költözködős mókát, mert ilyenkor képtelen eldönteni, hogy hol is aludjon, velünk vagy a Nagyival. Egyszer csak közli, mikor épp kikötött nálunk: “Nem hagyhatom a nagyit egyedül aludni, mert mi kettőformák vagyunk.”

Megyünk a temető mellett. Csenge megjegyzi: “Ott van a temető.” Majd megnyugtatóan hozzáfűzi: “Azt hiszem, már mindenki meghalt benne.”

Nézünk ki Csengével az ablakon, és megdöbbenve látom, hogy az eresz környékén hemzsegnek a szúnyogok (ősszel). Fel is teszem a kérdést: “Mit keresnek itt a szúnyogok október közepén?!” Csenge válaszol: “Szerintem vért. Embervért. De nálunk van.”

Még sok minden történt ősszel, pl. készült néhány horgolmány, őszi dekoráció, stb., nagyjából túl vagyunk az őszi kerti munkákon (bár a lombhullás még várat magára), megkezdődött a madáretető szezon – szokatlanul nagy madárforgalommal, de minderről majd később írok, remélem képekkel együtt. Most ennyi fért bele.

Marci 11, avagy a nagy “Eleven”

Bő egy hét késéssel ugyan, de íme egy rövid beszámoló arról, hogy milyen kunsztokat tud a 11 hónapos Marci.

Növekedés:

Ez a fránya táplálékallergia zavart okoz a felszívódásban (is), de nagy örömömre a pelenka tartalma újabban arra enged következtetni, hogy most már sokkal hatékonyabban emészti meg az ételeket. Mindenesetre az utóbbi hónapok megpróbáltatásai sajnos meglátszanak a súlyán is (8,7 kg). Nem azt mondom, hogy sovány, de a kezdetben húsgombócnak induló legénykém most inkább az átlag alsó tartományába esik.

Ami az egyéb növekedési adatokat illeti: lassan hivatalosan is kinövi a 74-es ruhákat, a haja egyre sűrűbb, sőt megvolt az első nyírás is (két részletben: először csak punkosítottuk, hogy ne tűzze a nap a feje tetejét a tengerparton, de azóta letoltuk a taraját is), és ahogy azt már korábban elújságoltam, augusztus eleje óta három foggal rendelkezik, ami mellé a jelek szerint hamarosan csatlakozik a negyedik is.

Tudományok:

Marci arra a következtetésre jutott, hogy ha lépést akar tartani a meglehetősen szószátyár és örökmozgó nővérével, akkor nem aprózhatja el ezt a fejlődés dolgot. Így aztán már önállóan jár, mindenhova felmászik, ahova lehetősége van (ahol nincs, ott teremt, azaz épít magának), és egy 11 hónapos férfiemberhez képest meglepően gazdag szókinccsel rendelkezik, amit részben saját igényei kifejezésére fejlesztett ki, részben Csengétől lesett el (utóbbiakat még nem teljesen tudja értelmezni, csak időnként ad hoc módon bedobja őket a köztudatba). Íme a szótár:

anya = (1) “anya”, időnként “apa”, (2) “vegyél fel!” – bármelyik, aktuálisan a szívéhez közel álló rokonnak

appa = “apa”

anyaanyaanya = “anya, szükségem van rád, csak te segíthetsz, mooost!!!”

gyere ide = “gyere ide!”

add ide = hangulattól függően “kérem szépen” vagy “ha nem adod ide rögtön, magam veszem el, és abban nem lesz köszönet!!!”

ide = “ide szeretnék bemászni / felmászni / leülni / (stb.)”

enyém = na ez például egy olyan szó, amiről valószínűleg még nem nagyon tudja, mit jelent, csak azt érzi, hogy valamiféleképpen tárgyakhoz kapcsolódik

tete = “tessék, odaadom” (persze időnként meggondolja magát)

opp, oppá = “hoppá” (esés, fenékre huppanás esetén)

nem = “nem”, “ne!”, időnként pedig csak úgy mondogatja a mondogatás kedvéért (szintén Csenge hatásra)

A játék terén is komoly előrelépéseket tett. Ugyan még javában zajlik a kirámolós korszak, de néhány dolgot már kezd arra használni, amire valójában kitalálták őket, pl. tologatja az autót, kanállal kavar a tálban, gurítja és dobálja a labdát (mármint célzottan, valakinek vagy valahova), kopácsol a xilofonon, meg ilyesmik.

Ami a temperamentumát illeti, időnként végtelenül akaratos, és ennek megfelelően rendesen ki tud akadni, ha valami nem az elképzelései szerint történik, de közben óriási szíve van, időnként megdöbbentően együttérző, és birkatürelemmel viseli a nővére kiképzését, mert szinte mindegy mit művel, csak együtt legyenek, együtt játsszanak…

Szóval minden nyűgünk ellenére egy lélekben nagyon kerekecske gyerekecske van kibontakozóban.:)

9 out…

Miután kipipálhatjuk a 9 in – 9 out időszakot, illik valamiféle fejlődésmutatóval előrukkolnom Marci kapcsán.

Kb. 8 és fél kiló, ami valószínűleg lehetne több is, ha nem kínozná az ételallergia.

Hossza valahol 68 és 74 cm között van, ha hinni lehet a ruhaméretezéseknek.

Kereken 9 hónapos kora óta büszkélkedhet egy foggal, amit pár nappal később követett a második is.

Tereptárgyakat tologatva lépeget, és egyre hosszabb ideig képes kapaszkodás nélkül állni. Fel tud mászni a lépcsőn, de le még nem, így lefektettünk az alsó lépcsőfokokra egy deszkát, hogy ne jusson fel. Sajnálatos módon a mai napon eljutott oda növekedésben és ügyességben, hogy felkapaszkodjon a deszka felső szélébe, és felhúzza magát az első elérhető lépcsőfokig, szóval nagyobb deszkára lesz szükségünk.

Pakolásban és zajkeltésben világbajnok, a játéknyalogatással sincsenek gondjai, és kezd olyan alapszintű dolgokat megérteni, hogy a dühöngő névre hallgató, kalapálós játékban a golyót bele kell rakni a lyukba. Végtelenül szeret együtt játszani és rötyögni Csengével (alias “Beee”-vel), akit mindenhova követ, és akinek mindent elnéz, amíg nem okoz kifejezetten fájdalmat.

Az étvágya kitűnő, a püréket ki nem állhatja, de amit a kezébe vehet (gyümölcs, főtt zöldség, köles, kenyérdarab, stb.) , azt boldogan tolja befelé.

Az egészsége kitűnő lenne, ha nem lenne ez a fránya ekcéma. Egyhavi mindenmentes diéta után kijelenthetem, hogy még mindig nem sikerült kizárni azt a valamit, ami Marci ekcémáját okozza. Ez az egy biztos, minden más csak találgatás, feltételezés. A doki szerint ezek alapján a megfelelő alkati szert sem sikerült még megtalálni, így ismét váltottunk. Emellett azt javasolta, hogy maradjunk meg csak a tejmentességnél, viszont legyen minden bio, mert lehet, hogy a vegyszerezés csapja ki Marcit. Ennek megfelelően el is kezdtem egyesével visszavenni az allergéneket – kezdve a gluténnal. Ezzel együtt viszont a pöttyök is erőre kaptak, grrr… Hogy ez most a gluténtól van-e, vagy a szerváltástól, vagy csak simán attól, hogy mindent összelegelt hétvégén a kertben, nem tudom, csak azt, hogy most már tényleg teljesen tanácstalan vagyok a témában… Persze mire akkora lesz Marci, hogy lehet tesztelni, már rég ki fogja nőni az egészet, legalábbis nagyon-nagyon remélem…

Nagy bepótolós: műtét, 6 hónap, húsvét, valamint 5 év után

Akkor ahogy ígértem, jöjjön egy részletesebb beszámoló Marci műtétjéről. Meg sokminden másról…

Elöljáróban

Annak, aki nem ismeri az előzményeket, leírom, miért is volt ez az egész. Marci ajakhasadékkal (más néven nyúlajakkal) született, szerencsére a hasadékok közül a legenyhébb formával, egyoldali inkomplett ajakhasadékkal, ami azt jelenti, hogy a hasadék többnyire csak az ajakpírt érintette, illetve az ajakpír és az orr közötti területen behúzódás formájában látszott, hogy az izmok összezáródása még ott sem tökéletes. Ezen a képen elég jól látszik a helyzet (no meg az ekcéma is, grrr…):

Magukról a hasadékokról annyit érdemes tudni, hogy a nagyon korai (4-9. heti) embrionális fejlődés során kialakuló rendellenességek. Az arc ebben az időben fejlődik ki – nagyon röviden és leegyszerűsítve úgy, hogy a 4. héten úgynevezett arcnyúlványok jelennek meg a fej felső és oldalsó területén, melyek fokozatosan közelednek egymáshoz (az orr-száj felé haladva), és összenőnek, záródnak. Ez a záródás több okból (genetikai hajlam, vitaminhiány, pszichés problémák, stressz, betegségek, stb.) hiányosan mehet végbe, különböző helyeken különböző mértékű hasadékokat hátrahagyva (pl. egy- vagy kétoldali ajakhasadék, haránt archasadék, szájpadhasadék). Marci esetében majdnem teljes volt a záródás, súlyos esetben kiterjedhetett volna az orralapra, a fogmederre és a szájpadra is, ami a kevésbé szerencsés gyerekek számára kb. 16 éves korig tartó műtét- és korrekciósorozatot jelent.

Sokat gondolkoztunk azon, hogy nálunk mi lehetett a kiváltó ok. A családban nem tudott senki hasadékról, így a genetikai tényező valószínűleg kizárható. Amennyire emlékszem, nem voltam beteg sem abban az időben, viszont már elég hamar tudtuk, hogy várandós vagyok, és Meggymag után végigaggódtam az első hónapokat, hogy Marci velünk marad-e, szóval stressz az volt rendesen…

A műtétről

Fül-orr-gégész nagynéném javaslatára a szegedi Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti Klinikát választottuk, ami elsőre furcsának tűnhet, hiszen elég messze van, viszont az egyik nagymama szegedi, így jóval kényelmesebb megoldás volt, mint Nagykovácsi és Budapest között ingázni (értem ez alatt Apa látogatásait, és a kórházi tartózkodás és a varratszedés közti időszakot).

Szerencsére a szigorú diéta és a gyógyszerezés hatására Marci ekcémája visszavonulót fújt, így nem kellett azon aggódnom, hogy az arcát borító pöttyök miatt nem akarják majd megműteni.

Február végén meg is kaptuk az időpontot: március 8. Március 7-én reggel volt az első jelenésünk a klinikán, ahol még egy gyors pillantást vetett Marcira a professzor, illetve találkoztunk az altatóorvossal, aki megvizsgálta, és felvett róla mindenféle adatokat. Ezen a ponton történt némi …khm… furcsaság. Megkérdezte Marci súlyát, mire mondtam, hogy nem tudom, már régen mértük, olyan 7 és fél kiló körül lehet. Ez a szám fel is került Marci lapjára. Akkor még nem tűnt fel a dolog, gondoltam, a műtét előtt úgyis felvesznek minden szükséges adatot pontosan. Utólag viszont egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy például bárki megmérte volna Marci súlyát, hiszen egészen a műtőajtóig vele voltam, és addig nem történt mérés. Ez persze nem zárja ki, hogy a műtőben rátették egy mérlegre, de tény, hogy az összes lapján 7,5 kg szerepelt. Szóval nem tudjuk, hogy az általam megadott, egyértelműen hasraütésszerű szám, vagy egy méréssel igazolt súly alapján számolták-e ki a gyógyszereit az altatótól kezdve a fájdalomcsillapítókon át az antibiotikumig. Nem tudjuk azt sem, fogyott-e Marci ezidő alatt, és ha igen, mennyit, így már nem is fogjuk megtudni soha, hogy a kb. két héttel a műtét után mért 7400 g milyen viszonyban van Marci műtét alatti, valós súlyával, és hogy vajon nem csak a szerencsén múlt-e, hogy nem történt gyógyszerezési probléma.

No de visszatérek a kórházi napok történéseire. A megelőző vizsgálatok után hazamentünk a nagyihoz, elrendeztük a csomagokat, és megpróbáltunk pihenni. Utóbbi nem nagyon sikerült, Marci egész éjjel szopizott, hajnalban elkezdődött a számolgatás, hogy mikortól nem ehet ill. ihat, én pedig részben ezért, részben az izgalom miatt képtelen voltam aludni akár egy órát is. Így másnap reggel teljesen kialvatlanul indultunk el a gyermekklinikára.

Itt kitérnék arra a speciális helyzetre, amiben a Szegeden műtött, hasadékos gyerekek vannak. A kezelőorvosuk ugyanis az Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti Klinikán dolgozik, ott viszont nincsenek megfelelő körülmények gyerekek számára, így a hasadékos gyerekeket a gyermekklinika sebészeti osztályán műtik és ápolják. Az csak a kisebbik gond, hogy mennyivel színvonalasabb állapotok vannak a viszonylag fiatal arcklinikán, mint a gyerekklinikán, a nagyobbik ez a kétlaki állapot, vagy helyesebben inkább “se ide, se oda nem tartozás”. Ezt később még kifejtem.

Szóval vissza a műtét reggeléhez. Először is lepakoltunk az őrzőben, ahol a gyerekek a műtét utáni napot/éjszakát töltik a szüleikkel. Itt Marci megkapta a bódítót, amitől lassanként bájosan bamba lett, ezalatt pedig elkezdett beköltözni a többi műtétre váró család is. Az őrzőben összesen 7 ágy volt, különböző méretűek, érthető módon Marci került a legkisebb rácsoságyba. Az ágyak mellett egy-egy szék a virrasztó szülőnek, illetve volt még egy sarok íróasztallal, gyógyszerekkel, kötszerekkel, egyebekkel a műtött gyerekek felügyeletét ellátni hivatott szakápoló részére. Meg kell még említenem a monitorozó szettet, az egyetlen darabot, ami az őrzőben volt, amit jobb híján úgy használtak, hogy mindig az aktuálisan műtőből kihozott gyerekre csatlakoztatták, így a gyerekek csak addig voltak monitorozva, amíg vissza nem tolták a soron következőt. Nem volt valami megnyugtató érzés… De megint előre szaladtam. 8 körül megérkezett a professzor és csapata, ekkor Marcit már a műtőben előkészítették, mi pedig kint vártunk. A műtétet egy órásra ígérték, így mondanom sem kell, mennyi hajunk hullott ki, amíg 10-kor végre behívtak minket, illetve csak engem, mert az őrzőben csak egy szülő tartózkodhat. Összeszorult a szívem, ahogy megláttam Marcit. Az oldalán feküdt, feje alátámasztva, arcán oxigénmaszk és több szúrásnyom, szája felett varratok és néhány, cicabajuszhoz hasonlatosan elrendezett összehúzótapasz, orrában tampon, ujján pulzoximéter, lábában branül, a többi végtagján elpukkant vénák. Nem érhettem hozzá, hogy magától ébredjen, így csak figyeltem, ahogy pihegve-remegve dolgozik a szervezete, ahogy csöpög az infúzió, és ahogy zavaróan hangosan és ijesztően szabálytalanul pittyeg a pulzoximéter. Az ápoló minden “rendellenességnél” ránézett Marcira, amikor elkezdett ébredezni, levette a maszkot, lekötötte a kezét, hogy ne bántsa a sebet, majd átpakolta a szettet a következő, műtött gyerek ágyához.

Az előre kiküldött papírokban leírták, hogy a műtét után 24 óráig szülői felügyeletet kell biztosítanunk a gyerek mellé, fel voltam rá készülve, sőt örültem is neki, hogy végig Marci mellett lehetek. Eleinte az is nagyon megnyugtató volt, hogy az őrző falára kiírt működési rend szerint végig jelen kell lennie egy szakápolónak, aki, ha kimegy, köteles helyettest biztosítani. A nappali ápolók irtó lelkiismeretesek voltak, mellettük nem is aggódtam volna, de aztán eljött az este, és a váltás, amikor ugyan sokkal kedvesebb, de sokkal kényelmesebb csapat érkezett. Az őrzőben csak három gyerek maradt, a többiek vagy hazamentek, vagy visszatértek az osztályukra. Az ápolók éjjel többször bejöttek, és biztattak minket, anyukákat, hogy nyugodtan feküdjünk az üres ágyakra, és aludjunk egyet. Mondanom sem kell, mennyire mertem lefeküdni, mikor látom, hogy a 6 hónaposom hogyan küzd a saját működéséért, monitor sehol, az őrző működési rendjében leírt szakápolók pedig két ajtóval arrébb alszanak. Így megint nem aludtam semmit, ahogy a másik két anyuka sem, akikkel próbáltuk beszélgetéssel elütni a haladni nem akaró időt.

Időnként egy-egy kellemes vagy kellemetlen közjáték törte meg a monotóniát. Ilyen volt Marci itatása, amikor fecskendőből kapott egy kis vizet, egyre többet, egyre ügyesebben. Vagy amikor kijött a lábából a branül, és más lehetőség már nem lévén, a fejében kellett vénát szúrni, ami annyira felzaklatta, hogy megint ki kellett kicsit ütni. Ez pl. egy klasszikus kiborulós momentum volt. Ahogy az is, hogy a fejében lévő branül kupakja kinyílt, és elkezdett vérezni, és elsőre azt hittük, hogy már megint újat kell szúrni. Közben 3 óránként fejtem, hogy ne csökkenjen a tejmennyiség, és ne durranjak ki.

Végre eljött a reggel, költözhettünk a kórterembe. Irtóra megkönnyebbültem, hogy nagy méretű rácsoságyat kaptunk, amiben én is elférek Marci mellett. Együttalvós, igény szerint szoptatós család lévén el sem tudtam képzelni, hogy másképp hogyan lesznek nyugodt éjszakáink. Elrendeztem magunkat, aztán eddig tartott a béke. Megjöttek az új ápolók, befutottak az orvosok, és fogalmam sincs, hogy mit műveltek odakint, de az altatóorvos teljesen összezavarodva jött be hozzánk, és elkezdett kérdezgetni, hogy mikor milyen gyógyszereket kapott Marci, ami fel van írva, azt beadták-e neki, amit beadtak, felírták-e, stb-stb., én meg néztem elkerekedett szemekkel, hogy ezt miért nekem kéne tudni, és kb. az egyetlen input, amit be tudtam azonosítani, az a fecskendőbe szívott víz volt. Teljesen kaotikus hangulat volt, közben pedig Marci is el kezdett üvölteni, én meg szóltam az első utamba kerülő, tanuló ápolónak, hogy adjanak már valami fájdalomcsillapítót. Elment, majd visszatért azzal, hogy az ápolók szerint most kapott kúpot. Néztünk egymásra Apával, és megállapítottuk, hogy Marci egyikünk jelenlétében sem kapott semmit. Szóltunk, hogy nem kapott, hacsak nem telepatikus úton, mire közölték, hogy márpedig a papír szerint kapott, de ha biztosak vagyunk benne, akkor na jó, kap. Aztán jött a vizit, és reméltem, hogy végre valami “szakszerű” fog történni, majd mond valaki valami értelmeset, megnézik Marci varratait, vagy valami. Meg volt egy kis probléma is, ugyanis a reggeli gyötrődés eredményeképpen a Marci orrában lévő tampon elkezdett kijönni. Kérdeztem, hogy ez nem baj-e, mire azt mondták, hogy nyugalom, elég sok van az orrában, ilyenkor csak le szokták csippenteni a végét, hogy ne sodorjon még többet ki, ahogy mozog. De! Ők nem nyúlnak más betegéhez, majd jön a mi orvosunk, és lecsippenti. Hurrá… Nem tudom hány lapáttal tett rá a helyzetre a kialvatlanságom, de ekkor már teljesen ki voltam bukva, és úgy éreztem, nagyon nem vagyunk jó helyen…

Közben hívtak a rokonok, hogy minden rendben van-e, többek között a nagynéném is. Jól kipanaszkodtam magam, mennyire gáz a helyzet, ő pedig próbált megnyugtatni, és kitalálta, hogy felhívja az osztályos orvost és/vagy az osztályvezetőt, hogy tájékozódjon. Nem sokkal később bejött hozzánk egy másik osztályról egy gyermekgyógyász, aki elmondta, hogy a nagynéném beszélt vele telefonon, mert kiderült, hogy valamikor valahol együtt tanultak, és igyekezett megnyugtatni, hogy jó kezekben vagyunk, minden rendben lesz, beszél a főorvossal is, hogy figyeljenek ránk jobban oda. Kicsit fellélegeztem, hogy talán most már zökkenőmentesebben fognak menni a dolgok.

Ez alatt Marci már kaphatott anyatejet, de hivatalosan csak cumisüvegből. Na ez is egy külön fejezet. Még a műtét előtt megkérdeztem a professzort, hogy hogyan szokott menni műtét után a szoptatás, mire ő azt mondta, hogy azt szokta javasolni, hogy pár napig cumisüvegből kapjanak enni a babák, hogy ne sérüljön a seb. Mi tagadás, nem voltam megelégedve ezzel a válasszal, mert ha pl. higiénés okokra hivatkozik, akkor az érthető, de hogy egy szilikon cumi gyengédebb lenne a női mellnél, ebben valahogy nem sikerült logikát találnom. Így a szoptatási tanácsadó ismerőseimhez fordultam, és segítségükkel felvérteztem magam egy Soft Cup nevű, szoptatást támogató etetőeszközzel szükség esetére, és egy (amerikai?) szakirodalmi hivatkozással a hasadékos babák szoptatásáról, amiben feketén-fehéren leírják, hogy a műtét napján megkezdett szoptatás a lehető legjobb a babáknak, és a tapasztalatok alapján nem kell a műtéti heg sérülésétől tartani. A professzornak el is kezdtem magyarázni, hogy kaptam egy ilyen és ilyen segédeszközt, de miután bezárt fülekkel ismételgette, hogy cumi, cumi, egyértelmű volt, hogy nem fogunk szót érteni a témában. Úgy döntöttem, hogy az ösztöneimre és Marci jelzéseire hallgatok az ügyben, és mivel ismertem a szakirodalmat, a lelkiismeretem is nyugodt volt, hogy nem fogok ártani, még akkor sem, ha itthon ezt még nem így gondolják. (A professzor már csak azért sem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről, mert már az is csoda számba ment, hogy Marci szopizik, ráadásul kizárólag szopizik, és mégis nagyobbra nőtt, mint azok a babák, akikkel dolguk szokott lenni, és a kórházban is én voltam az “anyuka, aki szoptat” – azzal a hitetlenkedő felhanggal, ahogy a csodabogarakról szoktak sutyorogni, szóval látszólag nem volt nagy gyakorlatuk ez ügyben.) Persze nem vagyok egy konfrontálódó típus, így eleinte próbálkoztam a Soft Cuppal, ami szerencsére működött, mint etető eszköz, de a cicit nem pótolhatta. Miután a fent leírt káosz a tetőfokára hágott, és Marcival mindketten a tűréshatárunkhoz értünk, úgy döntöttem, hogy engem nem érdekel a tiltás, ha ők nem segítenek, hogy a fiam jobban érezze magát, majd én teszek róla: megszoptatom. Óvatosan mellre tettem Marcit, ő szintén óvatosan elkezdett szopizni, és éreztem, ahogy elönt minket a nyugalom, és szép lassan kizárja a kórházi őrületet a tudatunkból. Az idill sajna nem tartott sokáig, mert egy ápoló naná, hogy pont akkor jött be, és rögtön meg is kérdezte, hogy szabad-e nekünk ezt. Én elsoroltam, hogy melyik doki mit mondott, én mit gondolok, ködösítettem, hogy alapvetően softcupozunk, a cici csak “nyugigumi”, meg felhoztam az észérveket, hogy már annyira ki volt készülve a baba, hogy még mindig jobbnak láttam megszoptatni, mint lázat, rosszullétet, miegyebet kockáztatni. A vége az lett, hogy a nővér elmorzsolt egy “hát maga tudja” mondatot, és ránk hagyta a dolgot, abban a műszakban pedig legalább már nem kellett emiatt görcsölnöm. A zűrös napot egy viszonylag kényelmesen, kb. 2×2 óra alvással eltöltött éjszaka követte. Kisebb kellemetlenséget okozott, hogy mindketten olyan fáradtak voltunk, hogy kimaradt két szoptatás, amire csak akkor döbbentem rá, mikor tejben tocsogva ébredtem, így a hajnali szunyókálás helyett reggelig csomókat masszíroztam és fejtem.

A “se ide, se oda nem tartozás” újabb epizódjának főszereplői ezúttal az arcklinika orvosai voltak. Nem véletlenül írtam, hogy “se oda”. Úgy volt ugyanis, hogy a műtét után minden délután átjön majd valaki Marcihoz, hogy megnézze minden rendben. Vártunk türelmesen, de semmi. Én naivan azt gondoltam, hogy már a műtét napján ellenőrzik, nem így történt, és ezt még úgy-ahogy el is fogadtam. De másnap se jöttek. És közben a gyereksebészet részéről meg ment a “majd a szakember az arcklinikáról” szöveg. Lehet, hogy csak nekem furcsa, vagy csak én vagyok túlérzékeny e téren, de harmadnap úgy keltünk fel, hogy a féléves, frissen műtött fiamat két napja nem látta orvos két méternél közelebbről.

Jött a vizit és az újabb pofon: kihagytak minket. Egy ápoló hívta vissza a díszes társaságot, hogy itt még van egy beteg. A főorvos visszafordulva mondta is, hogy ja igen, beszélt vele az XY doktornő. Khm… ez lett az eredménye… Viszont ezután legalább hajlandó volt szót váltani velem. Ő is rögtön a szoptatást hozta fel, nagyjából rábólintott, bár inkább amolyan “mosom kezeimet” stílusban állt hozzá, és nem hagyta ki, hogy majd jönnek az arcklinikáról, és majd ők megmondják a tutit. Erre felvetettem, hogy már két napja várjuk őket, és nem tudják-e mikor jönnek, nem lehet-e szólni nekik (ismét naiv Anya: azt gondoltam, ennyi együttműködés azért van a klinikák között), mire széttárta a kezeit, és közölte, hogy hívjam fel őket. Pfff… Mindenesetre telefonáltunk, és csodák csodájára egy órán belül megérkezett egy doktornő. Végre! Megvizsgálta Marcit, lecsippentette az addigra még jobban kilógó tampont, és ami a legjobb, rábólintott a szoptatásra. Huhh, úgy éreztem, hogy ezzel végre egyenesbe jövünk. Megkérdeztem azt is, mikor mehetünk haza (a professzor 2-3 napot mondott), azt mondta, reggel megint átjönnek, és akkor megbeszéljük.

Ezután már csak hab volt a tortán, hogy némi szervezkedés és költözködés miatt átraktak minket egy másik kórterembe, ami jóval nagyobb, szellősebb és nyugodtabb volt, és csak egy gyerek, egy szintén hasadékos kisfiú volt, akinek egy nappal Marci előtt műtötték a szájpadját. (Megjegyzem, hozzájuk is csak akkor nézett be orvos, amikor a telefonunkra átjött valaki az arcklinikaiak közül.) A három szabad ágy ellenére Marci a legkisebb rácsoságyat kapta, hiába kértem a nappalos nővértől, hogy hadd aludjunk egy nagyobban. Időközben nagyon csúnyán kiújult Marci ekcémája. Várható volt. Viszont nem kis gondot jelentett, hogy emiatt veszettül vakarni kezdte magát, főleg az arcát. Próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy megint nem fogok aludni, mert Marcit nem lehet őrizetlenül hagyni, aztán kértem az éjszakás nővért, hogy hadd maradjon bent Apa is, hogy válthassuk egymást, de nem lehetett. Végül vállalva, hogy hülyét csinálok magamból, nagy nehezen behajtogattam magamat a kiságyba, és elcsendesedtünk. Amikor benézett hozzánk az éjszakás nővér, leesett neki a helyzet, és mondta, hogy feküdjünk át a nagyobbik rácsoságyba aludni. Éljen, 4-5 óra pihentető, szopizós alvás!

A következő reggeli vizitet az eddigiekhez hasonló mellőzés jellemezte. Még az sem érdekelte a dokikat, hogy a másik, ugye szintén nem-a-mi-betegünk kisfiú lázas és köhög, még az édesanyja kérésére se vizsgálta meg senki, maradt a “majd jön az orvos a másik klinikáról” duma. Ugyan már viszonylag elfogadható volt a helyzetünk, mégis kifejezetten “el innen” érzésem volt, így kicsit elszomorított, amikor az arcklinikáról átküldött orvos azt mondta, hogy elvileg még egy napig bent kéne maradnunk. Viszont szerencsére egy nagyon értelmes és humánus emberrel volt dolgunk, megbeszéltük, hogy alapvetően tök jól van Marci, nem lázas, nagyokat szopizik, kakil, nem hány, a gyógyszert amúgy is én adom be, szóval a kórház már nem sokat tud hozzáadni a jóllétéhez, irány haza! Villámgyorsan összepakoltunk, megvártuk az antibiotikum receptet, és gurultunk is vissza a Nagyihoz.

Utójáték

A Nagyinál tovább küzdöttünk az ekcémával, szegény Marci megállás nélkül vakaródzott, így folytatódott az éjszakai virrasztás, amit egész napos fetrengéssel igyekeztem kompenzálni. (Köszönet érte Ági nagyinak!) Az alvás csak nagy nehezen jött össze, ráadásként be is lázasodtam (csak a szokásos, túlhajtós láz), és Csenge is kezdett kiborulni attól, hogy nem otthon vagyunk, és minden figyelem Marcira irányul.

Még megvártuk a március 15-én esedékes varratszedést, arra rápihentünk egy kicsit, aztán vasárnap elindultunk haza, hogy némi fáradtság és kiakadás után végre helyrerázódjunk.

Az ekcéma elfajulása miatt hétfőn lementünk a gyerekorvoshoz, aki sajnos majdnem olyan tanácstalan volt ezzel a fránya betegséggel kapcsolatban, mint mi, és végső kétségbeesésünkben megállapodtunk abban, hogy felírja a szteroidos krémet, amíg túlleszünk a nehezén, azaz Marci kiheveri a műtétet, és képes lesz felülkerekedni ezen a durva pöttyösségen.

Most végre nyugalom van, szerencsére a szteroidos krémet nem kellett annyit használnunk, mint ahogy sejtettük, kipotyogtak és felszívódtak az utolsó varratok is, így végre elkezdhettük a szép heggyógyulást segítő krém alkalmazását. Mikor ezeket a sorokat írom, akkor már nagyjából kilábaltunk a lelki sérülésekből is, Marci kiheverte a kórházi-műtéti élményeket, nem riad fel éjszakánként sírva, és úgy tűnik, el is felejtette az egészet. Csenge nehezebben jött helyre, nagyon megviselte, hogy négy napig nélkülöznie kellett (a látogatási tilalom miatt ő nem jöhetett be hozzánk), és amíg minden Marci körül forgott, addig ő viszonylag zárójelbe került, ráadásul folyamatosan olyan szabályokat kellett betartania, amik egy négyéves örökmozgónak elég nagy erőfeszítésébe kerülnek. Talán az ő kerekre szeretgetése volt a legnagyobb falat a kórházas történet után, és még mindig extra odafigyelést és türelmet igényel, de lassan-lassan ő is kiheveri ezt a pár hetet.

Ja, és a lényeg: maga a műtét jól sikerült, profi munka volt, és bár amit most látunk, még nem a 100%-osan végleges kép, de Marci még mindig és már megint csuda jóképű kisember.

Fél év

Mire ennek a bejegyzésnek a végére érek, már egy hónappal túl vagyunk Marci feledik születésnapján. A hivatalos, 6 hónapos, védőnői felmérés szerint 7400 g, 69 cm, ami a krónikus mamatej-függőségnek köszönhetően azóta sem lett kevesebb. A legény még mindig szőke, de a szeme már kezd barnulni, és a megállíthatatlan nyálözönből kiindulva valami alakulhat fog ügyben is.

Tudományok: kúszás, vetődés, rugózás, mászás, vetődés, ülés, kapaszkodva állás. Egek… – teszi hozzá a kétségbeesett szülő. Szóval újfent elkezdhettük törni a fejünket, hogy mire is kell odafigyelni egy mindenhova bebújó és mindenre felmászó kalandor kapcsán, ezúttal már egy nem kifejezetten gyerekbarát lépcsővel nehezített terepen. A tudományokat muszáj kiegészítenem a nyelvi képességekkel, ami nem merül ki pusztán az intenzív gagyarászásban, hanem bizonyos szóutánzó hangsorok meglepően adekvát alkalmazását is magában foglalja, értem ezalatt a bármelyik szeretett személyhez való közeledést (vagy az erre irányuló mélységes vágyakozást) kifejező “anya, anya” képződményt, illetve a hasonló, de tárgyak irányában mutatott érdeklődés “adide, adide” formában való kinyilvánítását. Gyógypedagógus énem persze folyamatosan ismételgeti, hogy nem, a félévesek nem használnak szavakat, de a megdöbbentő tapasztalat másra enged következtetni…

Tavasz

A sok stresszel teli időszak után üdítő volt a tavasz beállta. A kertben nyíltak/nyílnak a virágok, hóvirág, krókusz, jácint, tulipán, nárcisz, ibolya, a cseresznyefa, a tavaly megfejtett meténg és a még idén is megfejtésre váró, kis bogyószerű, lila virágú, hagymás növényke.

Megmetszettem a rózsákat, a szedret, a ribizlit és a szőlőt, rendbe raktam a veteményest, elültettem a borsót, és átrendeztem a virágágyásokat.

A kerti munka és a napsütés több ponttal megdobta a közérzetemet, és Csengére is ráfért már, hogy szobagyerekből megint kerti gyerekké rohangálja magát.

A virágzással együtt persze beköszöntött a pollen szezon is – az allergiások nagy bánatára, szóval most a rokonaim nagyrésze ettől szenved, de én meglepő módon egyelőre kimaradtam a “buliból”. Hogy a jó levegőnek vagy a diétának köszönhető-e a dolog, az egyelőre rejtély, mindenesetre elgondolkodtató…

Húsvét

Április 6-ra kaptunk időpontot kontrollra, így összekötve a kellemeset a hasznossal Szegeden töltöttük a húsvétot.

Szokatlan volt a tej- és tojásmentes húsvét, de meglepően jól sikerült. Már előre kikísérleteztem egy kalács receptet (a fotón a kísérleti példányok kakaós és kókuszos változatban), készült kuglóf is, meg egy csokikrémes, kókuszreszelékkel meghintett piskótatekercs (erről sajnos nincs kép).

A közhasznúság érdekében lesz majd egy (vagy több) külön sütizős bejegyzés is, addig íme a képek:

5 év…

Ma, április 14-én ismét jeles napra virradtunk: 5 éve mondtuk ki M-vel az igent. Ilyen szépek voltunk akkor, és csak remélni tudjuk, hogy – kereskedelmi csatornás megfogalmazásban, az adott szám feltupírozásának reményében – fél évtized, valamint két gyerek után sem nézünk ki sokkal öregebbnek.

Születésnap, farsang, pöttyök, egyebek

Egy mozgalmas február végén járunk.

A hónap elején megint részünk lehetett egy kis valódi télben, itt nálunk a hegyen 20-25 cm hó is lehullott, Apa pedig reggelente -20 fokokon vergődte át magát az autóig. Most meg már szinte az utolsó hókupacok is vereséget szenvedtek a napsugarakkal szemben, a tuják alatt nyílnak a hóvirágok,

és az első tulipánhajtások is előmerészkedtek a fagyos föld alól.

A hónap közepén egyszerre több ünnepre is készültünk.

Először is a klubos farsangra, ami azért volt szívünknek különösen kedves, mert jelmezbál kategóriában ez volt Csengének Az Első. Ki is gondolta, hogy ő Babóca, a katicakislány szeretne lenni, aztán együtt össze is állítottuk a jelmezt. Lila (helyett bordó) ruhácskája Emesének köszönhetően már volt, ehhez kapott csápokat fekete szöszös drótból (fogalmam sincs, mi a hivatalos neve), a szárnyait pedig egy nagy tálon megformázott papírmaséból készítettük – közösen, mert így volt igazi a mulatság.

A farsang napján hatalmas zimankó közepette evickéltünk le a hegyről a party helyszínére, így ennek és a nagy nyüzsgésnek köszönhetően, az esemény jelentőségéhez egyáltalán nem méltó módon egy darab fotó sem készült Babócáról…:(

Megörökítettük viszont Legóék mulatságát. Alant éppen széki négyest járnak…

Aztán elérkezett Csenge 4. születésnapja! Hihetetlen, de az én kis szöszös homlokú, szuszogó gombócom…

…mára ekkora hölggyé cseperedett:


Ilyenkor a bolti ajándékok mellett szeretek magam is készíteni valami apróságot, akár úgy is, hogy Csenge látja, mert olyan jó látni az izgalmat és az érdeklődést, ahogy lesi, hogyan születik meg egy-egy alkotás, no meg, hogy mikor készül már el végre. Szóval ezúttal egy horgolt mamusz volt a (félig-meddig) meglepetés.

A leírást itt találtam, de persze a méretnek megfelelően változtattam egy-két apróságon.

Volt persze torta is. Csenge kívánságának megfelelően katicával, méhecskével és virágokkal (sajnos a pillangó és a kukac már nem fért rá, sőt ha a torta felszíne nem szab határt, akkor kb. a komplett ökoszisztéma rákerült volna…), és hogy egy picit magamnak is kedvezzek, tej nélkül.

De a saját készítésű meglepetések terén kétség kívül Pista papa vitte el a pálmát. Történt ugyanis, hogy Csenge néhány éve kapott Danitól egy ilyen tűzhelyet:

Forrás: ajandekkatalogus.hu

Aztán teltek a hónapok, és Csengével együtt az igényei is egyre nőttek, míg egy nap közölte, hogy ehhez a tűzhelyhez biza sütő is dukál… Ekkor összedugtuk a fejünket Csilla nagyival (na ja, az ilyen jellegű, férfiak ellen irányuló merényletek mindig valamilyen asszonyi összeesküvés során születnek), és kitaláltuk, hogy Pista papa beleépíthetné a tűzhelyet egy komplett kiskonyhába. El is vitték a játékot, Csengének pedig beígértük, hogy karácsonyra gyönyörű konyhát kap majd helyette/belőle. A fúrás-faragás-csiszolás-lakkozás addig húzódott, hogy eltelt a karácsony – konyha nélkül. Persze az egésznek én ittam meg a levét, ugyanis Csenge arra a kérdésemre, hogy süt-e nekem palacsintát (az ideiglenes, kartondobozból összeeszkábált tűzhelyen), közölte, hogy nem, majd csak azon, amit a Pista papa csinál neki. Erre megsürgettem a maestrót, mondván, hogy az ő lelkén fog száradni, ha palacsinta nélkül maradok. Így a születésnapi bulira végre el is készült a csoda – tűzhellyel, sütővel, hűtővel, mosogatóval, csurgatóval és akasztókkal. Íme:

És mi minden történt ezalatt Marcival?

Gyarapodott fejlődött, ahogy illik. Az, hogy a hátáról az oldalára tud fordulni, nem újdonság, hiszen ezt már – sokkoló módon – két naposan bemutatta a kórházban. A hasról hátra fordulást karácsonykor pipáltuk ki, az imént említett, hátról indított forgásból pedig január közepén érkezett meg a hasára. Azóta zabálnivalóan fókázik és tolat, hogy hamarosan 12 km/h-s sebességgel kússza-mássza be bérleményünk összes termeit.

Testi-lelki jóllétét az ébren töltött órák 95%-ának végiggurgulázásával-gagyarászásával, illetve röpke 7,5 kilós súlyával igyekszik alátámasztani.

Egyedül ez a fránya ekcéma tör még mindig borsot az orrunk alá, de úgy tűnik, lassan-lassan sikerül felülkerekednünk rajta. A kezdeti sikertelenség után tovább szigorítottam a diétát, most már kizárom a lehető legkisebb esélyét is az alávaló tehéntejfehérjének, ami többek között azt jelenti, hogy kénytelen vagyok kizárólag itthon sütött kenyeret enni, minden “nyomokban tartalmazhat” típusú ételt száműzni, és csilliókat költeni különböző bio- és reformélelmiszer-boltokban. Citrusfélék továbbra is csak minimális mértékben jöhetnek szóba (kb. csak akkor, amikor citromlével ízesítek egy-egy tejtermékpótló ételt), banánból pedig, amivel a kieső kálcium egy részét igyekszem pótolni, csakis bio verzió mehet a reggeli turmixba. Bő egy hete újabb gyanúsított is képbe került, ugyanis egy reggelire elfogyasztott rántotta után estére Marci pöttyei a szokottnál is csúnyábban néztek ki, így a tojást is kihúztam az étlapról. Ez mondjuk nem kis kreativitást igényel főzés-sütés fronton, de az első kétségbeesés után kiderült, hogy azért tej- és tojásmentesen sincs minden veszve. Ezt bizonyítandó íme a diétás és fincsi farsangi fánkunk:

(Hogy közérdekű is legyek, itt a receptje: 50 dkg liszt, 1 csomag instant élesztő, 2 csipet só, 3 teáskanál cukor, 2,5-3 dl víz – összegyúrni, kelni hagyni, forró olajban pirosra sütni, nagy hirtelen jól megenni, tíz ujjunkat végignyalni. A recept ebből a kincsesbányából származik.)

A diétán túl homeopátiás vonalon is folytattuk a próbálkozást: a gyerekorvos ismét szerváltást javasolt, ami (kopp-kopp-kopp) beválni látszik.

Hogy végül a sok kísérletezés közül mi vezetett javuláshoz, egyelőre nem tudom, de a lényeg, hogy jó két hónap után Marci arcát, nyakát és karjait végre nem borítják száraz, hámló, viszkető, duzzadt, vörös foltok.

Persze hamarosan letesztelem, hogy minek köszönhető ez az örömteli változás, de előbb még hátra van számunkra egy nagy átvészelnivaló… A hónap híre ugyanis, hogy megkaptuk Marci műtéti időpontját: kevesebb, mint két hét múlva összeöltik a Babó másfél mosolyát.

Most ekörül forog szinte minden gondolatunk. Jaj… Nem részletezem, mennyire be vagyok rezelve, és milyen furcsa érzés, hogy némiképp “új arca” lesz a fiamnak… Elhatároztam, hogy ügyesek és erősek leszünk, túlleszünk rajta, gyorsan teljes gyógyulásig szeretgetjük Marcit, aztán még gyorsabban el is felejtjük az egész tortúrát. Így lesz.:)

Ezzel zárom is ezt a hosszúra nyúlt, februári bejegyzést, és csendben reménykedem, hogy az akciódús hónapkezdés után egy szép, nyugodt, tavasz illatú március vár ránk…