A kockás ingek gallérjára

Nem leszek népszerű… Az a helyzet, hogy rendkívül ambivalens érzéseim vannak a mostani, nagy, oktatáspolitikai felháborodással kapcsolatban.

Egyfelől megértem, sőt egyetértek: a központosítással rég nem látott mélypontra süllyedt az oktatás. Az új felállással a csíráját is elfojtották annak, hogy azok, akikben megvan erre a hajlandóság, kreatívan tudjanak tanítani, hogy újra és újra kikeverjék a szuperszappanbuborékot, vagy szódáspatronból rakétát építsenek az iskola udvarán, vagy lefeküdjenek a földre füvet simogatni… És igen, ma a politikusok annyira siralmasan alattvalónevelő irányba próbálják terelni az oktatást, hogy az már abszurd.

DE! És itt jön a népszerűtlen rész. Durván 50-100 éve léteznek reformpedagógiai törekvések, amik valami mást szeretnének az iskolában látni, mint a történelmileg-államilag-politikailag meghatározott/megszokott vonal. Több évtizede indultak el a PISA-vizsgálatok, ismerjük az eredményeinket – nem jók. A pedagógusok egy része kezdetektől fogva erőn felül próbál minőséget adni a diákjainak, míg a többség képtelen anyagi, túlterheltségi vagy egyéb okokból a kötelező minimumnál többet-jobbat kisajtolni magából, és döbbenetesen sokan vannak, akiknek “tökmindegy”. A szülők elhümmögnek, hogy ejejj, sok a házi, vacak a tankönyv, hülyeséget beszél a Marika néni, de ennyi. Évtizedek óta elvagyunk a hazai oktatás lábvizében, mert “annyira azért nem rossz”, hogy úgy komolyabban felhorkanjunk miatta. Csak a gyerekeinknek…

Most, amikor a pedagógusok napi szinten érzik a nyomást, amikor már azok is a bőrükön tapasztalják meg, hogy maga a tanítás csorbul, akiknek eddig “tökmindegy” volt, és amikor kényszerűségből a szülők zsebébe és naptárjába nyúl bele az iskola, mert nincs kréta, és kell valaki, aki hétvégén ingyen kifesti a termet, akkor hoppá, mindenki felébred, és végre valahára megszületik a nagy összefogás. Az oktatás érdekében.

Az oktatás érdekében? Csak halkan merem megkérdezni, hogy miért nem volt elég a felébredéshez a gyerekek karikás szeme, tövig rágott körme vagy botrányos szövegértési eredménye? Az miért nem zavart senkit, hogy 8-12 évig szuszakolunk olyan tudást a fejekbe, aminek kb. a 75%-át elfelejtik, a maradék 25%-át pedig vagy sikerül hasznosítani, vagy nem, de ha nem volt olyan karizmatikus tanáruk, aki arra is megtanította volna, hogyan, akkor inkább “vagy nem”? Mi több, még büszkének is kéne lenni a felhalmozott lexikális tudásra, és a sok hülye nyugat-európai bezzeg fele annyi könyvet sem olvas el, és negyed annyi képletet sem magol be, és vegyétek észre, hogy mi csináljuk jól, azok odaát mind tanulatlan trógerek, akik valószínűleg csak a napsütéses órák száma vagy a konfliktusmentesebb történelmi gyökerek vagy ki tudja milyen rejtélyes okok miatt érzik magukat jobban a bőrükben, és sikeresebbek a maguk silány, felszínes életében. És akkor egyszer csak elfogy a kréta. És kréta nélkül nincs oktatás. Amíg volt, addig “tökmindegy” volt, hogy mennyire remegett a diák kezében, amíg kicsikorogta magából azt a fránya képletet, hogy aztán megkapja, hogy üljön le, egyes, de lehetőleg úgy, hogy a diák érezze, hogy az az egyes nem csak a képletnek szól, hanem az ő egész kis mihaszna életének, hiszen nyilvánvaló, azzá fog válni, ha ez a képlet nem vésődik be! Szóval akkor most kicsoda, micsoda a cél?

Ha majd lesz megint kréta, akkor honnan és hogyan folytatjuk tovább? Ha majd ismét ugyanúgy (vagy netán még inkább) megtehetjük, hogy megújuljon a pedagógia, akkor majd szeretnénk-e és képesek leszünk-e megújítani? Szembenézünk-e azzal, hogy a kicsit sárga, kicsit savanyú, akkor is csak citrom volt, ha még oly nagyon fényeztük is? Ha meglesz rá a lehetőségünk, akkor képesek leszünk-e kiönteni azt a kellemes, langymeleg lábvizet? Vagy majd megint el fogjuk felejteni a nagy szavakat, hogy a gyermekeink és a jövő?

Lehet, hogy kegyetlen kérdések, mondtam, hogy nem leszek népszerű. De nagyon szeretném azt látni, hogy a nagy tanár-szülő összefogás nem áll meg ott, hogy mit kapunk kívülről, fentről ahhoz, hogy az iskolában – a szó legnemesebb értelmében – tanítás folyjon, hanem mindenki leás egészen az alapokig, és magától is megkérdezi: én vajon tanítok, vagy csak végigszaladok a tanmeneten, adok, építek, vagy csak túlélek, és a diákjaim is csak túlélnek? A szülő is, a tanár is minta. Ha a politika alattvalókká minősíti le őket, alattvalókká fognak nevelődni a gyerekek is. De ha az iskola csak vegetál, akkor a diákjai is csak a túlélésre fognak hajtani. Innen nézve nincs nagy különbség a kettő között… Szóval ha már ekkora a lendület, akkor legyen valódi értelme. Így legyen! Bár így lenne…

Reklámok

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s